Mi a baj?

Mi a baj?

2019. december 08. - 06:56

 

A rendőrök, rohamrendőrök látványa már fel sem tűnt. Az Oktogonra három körül értem, ott és az Andrássy úton végig, meg a keresztutcákban, csoportosan álldogáltak. Nem sokat mozdultak, ha tüntetők érkeztek – leginkább uniós zászlóval vagy abba burkolózva –, nem foglalkoztak velük. Hagyták, hadd vonulgassanak – mígnem aztán elkezdték újra lezárni az Andrássy utat. Ettől kezdve senkit nem engedtek be, míg teljesen üres nem lett a mindig zsúfolt út. A műanyag kukákat is leszedték, állítólag a csatornafedeleket is lehegesztették. Most megy majd vissza a reptérre Erdogan, mondták többen, de ezt úgyis tudta mindenki.

Groupama Aréna. Több, mint stadion. Fotó: Facebook

Sok idő telt el – talán egy óra is –, viszont a konvoj csak nem érkezett meg. Nem volt türelmem kivárni, hát elsétáltam. A körúton is állt a forgalom, nem járt a 4-es 6-os, keresztben sem engedtek át senkit a rendőrök.

Rémült kiáltozásra, kisebb csődületre lettem figyelmes. A csoportosulás közepén két ember feküdt a járdán. A fiatalabb jól láthatóan öntudatlan, hörgött néha, a szájából folyt a habos nyál. Az idősebb férfi próbált rajta segíteni. A feje alá nyúlt, stabil oldalfekvésbe helyezte, és kiabált, hívjanak mentőt.

Az egyik közelben álló rendőr odalépett melléjük, a rádióján hívta a mentőket – és várt mindenki. A fiatalember lassan magához tért, zavarodottan nézett körbe, jól láthatóan nem tudta, mi történik vele. Az idősebb simogatta a fejét, nyugtatgatta: – Semmi gond, fiam, hamarosan itt a mentő.

A tömegből egy középkorú hölgy bontatlan csomag papír zsebkendőt nyújtott feléjük. Az idősebb férfi elfogadta, letörölte a váladékot a fiatalabb arcáról. A körülállók közül valaki érdeklődött. – Ki látta, mi történt?

Egyre nőtt a csoportosulás, teltek a percek, a fiatalember felült, aztán visszadőlt. Megint hörgött, rúgkapált. Mindenki arra várt, jön a mentő, de csak nem érkezett meg. Egy idő után több irányból is visszhangzott a szirénazúgás, de a mentők nem ide jöttek. Az idősebb férfi – az apa? – kezdte elveszíteni a türelmét. Odakiáltott az egyre tehetetlenebb rendőrnek. – Hol van már az a rohadt mentő?

A rendőr nem szólt semmit, újra elővette a rádióját, és beleszólt, mikor jön már a mentő? Aztán azt mondta, nagyon halkan, félig az idősebb férfinak, félig a csődületnek, hogy már jön. De nem tud haladni, dugó van mindenhol.

A tömeg érdekes képződmény. Valaki mindig elveszíti a türelmét. Ez most egy furcsa alkatú, alacsony, szinte természetellenesen vékony férfi volt, kiszáradt arcbőre a csontjaira égett. Előbb csak a helyzetből éppen kitűnve, kicsit erősebb hangon beszélt, aztán ahogy senki sem figyelt rá – még a rendőr sem –, ordított. – Mi kell még ezeknek? Hányan haljanak meg ma este? Csak azért, mert ez az őrült egy tömeggyilkost fogad!

Aztán csak trágárkodott, eltorzult hangon.

Jól láthatóan senki nem figyelt rá, leginkább a rendőr nem – fogta a kezében a rádióját, bámult rá, mintha attól várná a megoldást.

A fiatalabb férfi újra kinyitotta a szemét, mire a másik beszelni kezdett hozzá: – Nyugi, nyugi, semmi baj, mindjárt itt a mentő.

A fiatalember megint jobban lett, felült, kérdezni akart valamit, de kezdetben senki nem értette, annyira torzan artikulált. Újra meg újra nekifutott, míg kiderült, mit mond: – Mi a baj?

– Elestél, csak úgy elestél menet közben, de már nincs semmi baj, hamarosan itt lesz a mentő – nyugtatgatta az idősebb.

De tévedett. A mentő még vagy húsz percig nem érkezett meg. Addigra a fiatalabb férfi még egyszer rosszabbul lett, megint elfeküdt a járda aszfaltján. De ezt már kevesebben látták. A csődület akkor kezdett oszlani, amikor másodszor is felült. Az ordítozó, vékony ember is eltűnt. Felszívta őket a párás, pesti est.

Már a gyalogosokat is átengedték a körúton, aztán a mentő is megjött, de addigra csak két bámészkodó maradt: az asszony, aki a papír zsebkendőt adta, és én. A mentősök előbb betolták a fiatalabb férfit a kocsiba, pár perc elteltével intettek az idősebbnek, jöhet ő is. Addigra a villamos is járt, felültem rá, mentem a buszpályaudvarra, a Népligethez.

Ott láttam meg újra a rendőröket, sokan voltak, komor arcúak, feszültek. Némi álldogálás után odaléptem a szélen állóhoz. – Mi a baj? Történt valami?

A rendőr rám nézett, úgy szólt hozzám, mint a Holdról érkezetthez: – Semmi. Fradi-meccs van. A Moszkvával játszanak.

Aztán a zöld-fehér sálas szurkolók is kezdtek kiáramlani a Groupama Arénából. Hangosak voltak, de legalább nem romboltak. Igaz, féktelen öröm sem látszott rajtuk. Megtippeltem az eredményt: döntetlen. De hogy gól nélküli, azt már a Veszprém felé tartó buszon tudtam meg. Tucatnyian arra szálltak fel, körbevettek. A társaság nagy része egymásba pakolt, számomra ismeretlen formájú, nyeles söröskorsókat cipelt. – Te hányat ittál? – kérdezte egyikük. – Nem emlékszem. Hatot, hetet?

Akkor már láttam, a műanyag korsók trófeák. A konkrét, kézzel fogható bizonyítékok arra, ki mennyit ivott.

A busz legelső ülésére, elém, egy 70 év körüli, csendes ember, és egy kábé 40-es, erőszakos férfi telepedett le. Ha ő megszólalt, a többiek elhallgattak. – Hogy azt a csokit minek kellett beállítani? Semmit nem csinált, nem volt egy normális labdaérintése sem.

Csend, kis ideig. – Az a két csoki nem mindig ilyen rossz – hallatszott valahonnan hátulról.

Az erős hangú hátraszólt. – Mér’, b...meg, te talán szereted a csokikat? Ki szereti a csokikat?

Ki hangosabban, ki halkabban, de nagyjából kórusban zengett a válasz: – Utálom! Majmok! Menjenek haza!

Aztán jött a meccs elemzése. Az elrontott helyzetek, a ruszkik bénázása, a lehetséges helyzetek, amelyeket biztosan be kellett volna lőni. Igyekezett mindenki úgy szólni, hogy az elöl ülő alfahím is hallja. Aki nem reagált mindenre, csak néhány véleményre. Aztán azokra sem. A mellette ülő idősebb férfival elemezgették a meccset. Halkan, csak egymáshoz beszéltek, ez nem a többieknek szólt, akik megértették, most hallgatni illik. A csendet csak a hangos, talán erőltetett böfögések törték meg. A sörszag egyre terjedt. Éjfél elmúlt, néhányan horkolni kezdtek.

Az előttem ülők is abbahagyták az elemzést. A csendbe ordított bele a vezér: – Fradi a szívetek?

Felhorkanások, majd valahonnan elindult: – Fraadi!!! Fraadi!!! Fraadi!!!

Újra csend, amibe csak az csempészett némi változatosságot, hogy Fehérváron felszállt egy bizonytalanul viselkedő, fiatal, hosszú hajú fiú. – Be vagy tépve, mi? Söprés a busz hátuljába! – kapta hamar a dózist. A srác körülnézett, felmérte a helyzetet, végül kérte a jegyet. Mint a vesszőfutásra ítélt, úgy haladt el az üléssorok között, hujjogtak rá rendesen. A következő megállónál leszállt. – Minek kértél jegyet, ha csak eddig mentél? – szólt utána valaki.

Aztán áporodott nyugalom, szuszogás, hortyogás Veszprémig. A városban a legelső megállónál leszálltam.

Nemrégiben a rendelőintézetbe kellett mennem, egyszerű rutinvizsgálatra. Egy fiatal, néger orvos fogadott. – Mi á báj? – fordult hozzám, így, az „a” betűket szinte teljesen á-nak ejtve. A háttérből, a katonás kinézetű és hangú asszisztensnőtől már hallatszott is a „fordítás”: – Mi a panasza?

Az orvos megvizsgált. Mikor végzett, rám nézett: – Nincs báj – mondta. És kezet nyújtott.

Nem szorított túl erősen, de löttyedten sem. Nem volt túl durva a keze, de túl finom sem. Nem izzadt a tenyere. Éppen jó volt a kézfogása.